Van-e még értelme bármit is elmondani ennek a végtelenül elhúzódó pernek talán utolsó napján, mikor bizonyára ott van már velünk szemben a bíró asztalán a kész ítélet? Mikor az egyik legfontosabb tapasztalat, hogy hiába beszélünk? Hogy éveken át hiába mondtunk el annyiszor annyi mindent? Hogy hiába mondtuk, hogy az ikerbabánál nem az oxitocin okozta az oxigénhiányt, hanem fordítva, oxigénhiány miatt adtuk az oxitocint, és hiába igazolja akár videofelvétel is, hogy intézetben rutineljárás vénás oxitocint adni a kitolási szakban. Hiába mondtuk, hogy a harmadik szülés nemhogy nem fokozott kockázatú, hanem éppenséggel a legkevesebb rizikó lehet?ségét hordozza, hiába mondtuk, hogy van szívhanghallgatónk és fülünk, hiába mondtuk, hogy a saját lábán kórházba majd saját felel?sségére  hazamen? frissen szült n? nemhogy nem kivérzett, hanem lényegében egészséges, és hogy ha a minden szülész számára rettegett vállelakadást több beavatkozó személynek nem sikerül elhárítani, akkor az a szegény kisbaba meghal akkor is, ha senki semmit nem tesz vele? És hogy bármilyen elfogulatlan neurológus vagy patológus megmondhatja, hogy akárki okozta is, az  ötödik és hatodik csigolya magasságában történt lefelé terjed? bevérzés nem lehetett halálok? És hiába tanúsítja a szakirodalom, hogy el?fordul, hogy méhen belüli fert?zést?l ikrek közül az egyik akár meghal és a másik egészséges marad.

Hiába beszélünk arról, hogy kórházi munkában meg?szült, id?nként egészen inkoherens szülész-szakért?, aki még az ítélet kihirdetésének napján is összekeveri egymással az ügyeket, vagy pláne mindenféle más szakmát képvisel? szakért? nem lehet kompetens az épp hogy utat tör? intézményen kívüli bábaság megítélésében amit nemcsak hogy nem ismer, de mérhetetlen ellenszenvvel s?t undorral tekint rá? Mit mondhatunk, amikor azt tapasztaltuk, hogy a szakért?k kizárólag abban a néhány esetben mondtak olyasmit, ami nekünk is esélyt adott, amikor történetesen elkerülte a figyelmüket, hogy mondandójuk valamelyest kedvez?bb színben tüntetheti fel a tevékenységünket? Hogy egyikük-másikuk, mint kiderült, még csak el se olvasta rendesen az anyagot, és olyan szakért? is volt, aki ellenszenvének viccel?d?, becsmérl? hangnemben szabadon, rendreutasítás nélkül hangot adhatott? Mit mondjunk, ha a bíró az els? fokon azzal indokolta, hogy szerinte nem elfogultak a szakért?k, hogy egységesek a megítélésünkben? Ha mérhetetlen és totális az elfogultság, akkor az már nem is elfogultság? És ha a védelemnek is vannak szakért?i, vajon miért szükségtelen azok meghallgatása? Mit lehet még mondani, mikor több éven át húzódó per, több kilónyi vagy lassanként mázsányi peranyag nem volt elég ahhoz, hogy els?fokon az ügyészi perbeszéd ne legyen nagyjából fénymásolóval is elkészíthet? a vádiratból? És ez persze semmi ahhoz képest, hogy a múlt heti tárgyalás nyomán egy különös kegyetlenség? gyilkos rémképe járta be a sajtót, amib?l a tájékozatlan olvasók joggal hihették, hogy a legfels?bb ügyészség súlyosbító indítványt tett, noha csupán egy TV-sorozatokon megérlelt nagymamai retorika oldalvágása volt.

A bírónál ott a kész ítélet. Abban a reményben hagyom abba, hogy hátha mégiscsak igazságos, az ért?bb utókor szemében is vállalható ítélet született.