Kormos Valéria interjúja Dr. Geréb Ágnessel, megjelent a Magyar Nemzet 11. április 30-i számában.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

MAGYAR NEMZET: - Sokat gondolkoztam azon, vajon érdemes-e a mai világban a meggyőződésünkért ekkora személyes árat fizetni? Meg azon is: vajon lehetett volna-e más módon elültetni a hazai köztudatba mindazt, amit az otthonszülés fogalma, gyakorlata és célja jelent?

 

GERÉB ÁGNES: - Fogalmam sincs. A bábákat a múltban nem ritkán boszorkányoknak tekintették. Több külföldi orvos bábatársamat üldözték, börtönben voltak, aztán csak elérték, amit el kellett érniük.

- Találkozott-e azóta, itthon olyan szülész-nőgyógyász kollégával, aki valamelyest fogékony lett volna a gondolataira, elveire, tapasztalataira?

- Igen - négyszemközt. És nem akkor, amikor ki kellett volna állni a véleményükkel. 1994-ben, a Parlament 256 kontra 4 szavazattal a magyarországi első szülésház pilot projektjére megszavazott alapítványunknak, az Alternatal Alapítványnak 32,6 millió forintot. Majd - feltételezhetően a beindult szülész lobbinak köszönhetően - a pótköltségvetés során az összeget az utolsó fillérig visszavonták. Ekkor körbejártam az összes professzort, aki az akkori Szülészeti és Nőgyógyászati Szakmai Kollégium tagja volt. Négyszemközt gyakorlatilag mindenki elfogadta a születésház és az otthonszülés létjogosultságát, aztán a közös döntésben mindenki elutasította. Van egy friss példám is. Az egyik vádpont, amit most a bíróságon nekem szögeztek, hogy a kitolási szakban - mivel rosszul volt, és nem született meg a kisbaba - adtam az édesanyának egy gyorsítóinjekciót (oxitocint.) Klinikai munkám tizenhét éve alatt nap mint nap láttam, hogy hol izomba, hol vénába oxitocint kapott az édesanya közvetlenül a baba megszületése előtt. Megkértem jó néhány volt kollégámat, írja le: igen, látott már olyat, hogy valaki a kitolási szakban oxitocin injekciót adott. Egyikük sem merte vállalni - a nem szabályos igazságot - még úgy se, hogy nem kellett volna megjelölniük, ki és mikor adta be azt az injekciót. Értsem meg, ők nem kockáztathatnak - mondták. Megértettem.

- A szegedi Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetemen végzett, az ottani szülészeti klinikán lett pályakezdő, két nagyobbik gyermeke is ott született. Visszaidézné ennek az időszaknak a szakmai közegét?

- Gyermekorvos édesanyám és kutató tudós édesapám gyermekeként nagy tisztelője voltam a tudásnak, így a szülészorvosoknak is. Bekerülve a klinikára, csalódás csalódást követett. Azt hittem, hogy a munka, ami vár rám, valami csoda. A születés misztériuma, amibe beléphetek általa. Mint sokkal később világossá vált előttem, pályát tévesztettem. Független bába akartam lenni, s nem szülész-nőgyógyász. A második csalódás azért ért, mert azt hittem, a szülészetet soha nem leszek képes megtanulni. Nem értettem, mi miért történik, miért visznek el egy-egy vajúdót a műtőbe, miért adnak oxitocint, miért indítják meg a szülésüket? Sokkal később esett le a tantusz, hogy nem mindig szakmai szempontok vannak a beavatkozások hátterében. A harmadik csalódás az volt, hogy kirekesztett lettem. A szülészkollégáim - ez nem volt fájdalmas - azért rekesztettek ki, mert végig az asszonyok mellett voltam a szüléseknél, beálltam a gátvédelemhez, amit orvosok nem, csak szülésznők csináltak, elvittem az ágytálat, tegeződtem a vajúdókkal, és a nevükön szólítottam őket, és mert nem fogadtam el hálapénzt. A szülésznők - ez fájdalmas volt - azért rekesztettek ki, mert végig az asszonyok mellett voltam a szüléseknél, beálltam a gátvédelemhez, amit orvosok nem, csak szülésznők csináltak, elvittem az ágytálat, tegeződtem a vajúdókkal, és a nevükön szólítottam őket, és mert nem fogadtam el hálapénzt. A negyedik csalódásom, hogy fel akartam nyitni a szülésznők szemét, vissza akartam adni az önbizalmukat, de ők ezt elutasították.

- Miért? Féltek? Netán egyéb okok miatt?

 

- Ők is azokkal az elvárásokkal jöttek a klinikára, mint én. Bábák akartak lenni. Aztán vagy tudatosult bennük, hogy a szülészek kiszolgálóivá válnak ahelyett, amiről álmodtak, és elhagyták a pályát, vagy beálltak a sorba. Talán jól érzékelteti ezt az állapotot, hogy 1992-ben Szegeden egy nagy sikerű konferenciát rendeztem a születésről. Tálcán kínáltam a világ legnagyobbjait. A mieink el se jöttek.

- Csak volt valami, ami ellensúlyozta mindezt...

- Az asszonyokban nem csalódtam. Lassacskán megláttam, meg vannak, meg vagyunk vezetve. Nem akartam mást nyújtani nekik, mint jelenlétet, figyelmet. A vajúdás és a szülés alatti ellátásnak azt a módját biztosítani, melynek során a szülés folyamatába - az anya és a gyermek állapotát figyelembe véve - a lehető legkevesebb beavatkozás történik. A nő biztonságban érzi magát, és megőrizheti önbizalmát. 1989-ben megtaláltam az utamat: a független bábaságot, azóta dolgozom a háborítatlan szülés elterjesztéséért.

- Kifejtené, hogy ez mit jelent?

- Nem feltétlenül otthonszülést. Mindenki ott szül a legkevesebb komplikációval, ahol a legnagyobb biztonságban érzi magát. Aki csak divatból szülne otthon, de valójában kórházban érezné magát biztonságban, annak egyenesen kockázatos otthon maradnia, hiszen megnő a komplikációk veszélye. De aki otthon érezné magát biztonságban, ám törvények, egyéb (nem egészségügyi okok) miatt kórházba terelik, annak a kórház maga növeli meg a komplikációk előfordulási arányát és veszi el a háborítatlanság lehetőségét. Nem tartom az otthonszülést mindenki számára jó választásnak. A szülésre való felkészítésünk egyik leglényegesebb célkitűzése, hogy alapos információkkal segítsünk abban, hogy mindenki megtalálhassa a saját útját. Azt, ami az ő külső és belső háborítatlanságát a legjobban szolgálja - kit kórházi, kit születésházi, kit otthoni szülésében.

- Szegeden, a klinikán, ön lehetővé tette - igaz, főnökei tudta nélkül -, hogy az édesapák végigkísérhessék gyermekük születését. Ugyan emiatt elmarasztalták, később a klinika vezetősége büszke volt erre. Ma e lehetőség természetes. Azért valami mégis történt „útközben”, nem?

- 1990-től akik otthon szültek, szájról szájra adták élményeiket. Az otthonszülés első, kézzelfogható eredménye éppen a kórházakban történő nagy változás lett. Érzékelhetővé vált a szülés körüli „humanizálódás.” Az sem véletlen, hogy mindez az 1990-es rendszerváltozással párhuzamosan történt.

- Azért van itt egy bökkenő. Bár már 1998-ban hatszáz kisbaba otthoni születését kötik a nevéhez, máig pedig háromezer-ötszázét, sem a szakma, sem a hatóságok nem segítették. Az orvosi kamara 2001-ben eltiltotta hivatása gyakorlásától, s mint nyilatkozta, többszöri kérésére sem kapta meg az otthonszülés kíséréséhez szükséges működési engedélyt. Mégis tovább dolgozott. Nem tartott attól, hogy a kívülállóknak úgy tűnhetett, tudatosan szegül szembe a törvényekkel?

- Nem morfondíroztam rajta sosem, hogy a kívülállók hogyan vélekednek arról, amit csinálok, ha tudom, hogy jó úton járok. Most ugyan morfondírozhatnék, mert bűnösnek nyilvánított a - kívülálló - bíróság. Nem vagyok bűnös. Még mindig remélem, hogy győz az igazság. Hogy mi az igazság? Az, hogy ahol szülés – születés van, ott bizony halál is van, és nem feltétlenül a szüléskísérő hibájából. A közvélemény által elismert csúcs-fölszereltségű klinikákon, kórházakban és a feltételezett legnagyobb gondosság mellett, sajnos, előfordulnak tragédiák.

- Ezt is tudjuk. Több ezer család, hazai civil szervezetek, az alternatív szülés nemzetközi tekintélyeinek erkölcsi és szakmai támogatása segíti. Mégis az a helyzet, hogy a mögöttes években többször emeltek vádat ön ellen, foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés miatt, 2007-ben pedig eltiltották hivatása gyakorlásától. Miért érezte úgy, hogy e döntéseket meg lehet kerülni?

- Nem pontos a megfogalmazás. Amikor a Magyar Orvosi Kamara kizárt tagjai sorából, a fellebbezés során a bíróságon felmentettek, ám ekkor már egy éve nem dolgozhattam orvosként. Azt sem mondta senki, hogy pardon.

- Pontatlanságot említett a kérdésemben. Visszaidézné azokat a történéseket, amelyek miatt utóbb a bíróság elmarasztalta?

- 2000-ben problémamentesen megszületett egy kisbaba, aki a születése utáni első órában ismeretlen okból, az édesanyja karjában a klinikai halál állapotába került. Oxigénhiányos károsodást szenvedett, majd 14 hónapos korában meghalt szegény. Emiatt tiltottak el 2007. október végén három évre a szülész-nőgyógyász szakorvosi tevékenységemtől. E három évben nem szülészként, hanem bábaként dolgoztam, amikor pedig elsősegélyt kell nyújtani, akkor nem vitás, mindent meg kell tenni, amit lehet. Ha nem így cselekszem, akkor azért marasztaltak volna el, jogosan. 2003-ban méhen belül oxigénhiányos állapotba került egy második ikerkisbaba, aki hirtelen rosszul lett, majd öt percen belül megszületett, mégis oxigénhiányos károsodást szenvedett. Hét hónapos korában őt is elveszítettük. Vele és a 2007-ben vállelakadásban szülés közben elveszített kisbabával is megtörténhetett volna mindez kórházon belül is, mint ahogyan történik is hasonló. Őmiattuk talált Cserni János bíró bűnösnek, és nem jogerősen ugyan, de két év letöltendő börtönbüntetést s ezt követően öt év bábaságtól és a szülészet-nőgyógyászattól való eltiltást szabott ki rám.

- Utalt rá, hogy mindez kórházban is megtörténhetett volna, s történik is hasonló. Ott mik a következmények?

- Az orvos nem a bíróság előtt felel a tetteiért, hanem a kórház belső vizsgálatot rendel el, majd rendszerint lezárják az ügyet. A rendőrség csak akkor indít vizsgálatot, ha a szülők tesznek feljelentést, de általában csak a nyomozati szakig jutnak el, végül az ügyek nem kerülnek bíróság elé, vagy ha nagy ritkán mégis, az orvosokat általában felmentik.

- Úgy tudom, már a nyolcvanas években országos híre volt annak, hogy a megszokottól eltérő hangnem és bánásmód jellemzi a páciensekkel való kapcsolatait. Ez alkati adottság, vagy a pszichológusi diplomának köszönhető?

- A pszichológusi diplomát 1986-ban szereztem. A papír semmit sem változtatott a munkamódszeremen, de ha a bábaságtól és a szülészet-nőgyógyászattól megfosztanak, a pszichológusi diplomámat még használhatom.

- Ha itt tartunk, nem lett volna kényelemesebb és anyagilag is kamatozóbb, ha szépen belesimul a szakmai keretekbe, a hierarchiába, s ezen belül alakítja ki mozgásterét?

- De. A hetvenes, a kilencvenes években és kétezer-tizenegyben egyaránt. Kényelmesebb, anyagilag kamatozó, védelmet nyújtó lett volna, lenne ma is. De vajon hogyan számolnék el az életemmel, ha nem azt csináltam volna, amiről tudtam és tudom, hogy jó, fontos és hasznos? Ha nem olyat csináltam volna, amit szeretek? Bár jobb lett volna, ha az öröm együtt járt volna pénzzel, meg egy icipicit könnyebb élettel is.

- Mi a véleménye az otthonszülést szabályozó rendeletről, amely igaz, két évtized után, de csak elkészült?

- Remek, hogy van. Tényleg mérföldkő, és remek, hogy csak átmeneti. Hiszen olyanok hozták létre, akik sosem voltak és sosem lesznek jelen otthonszülésnél. Átsüt rajta, hogy a rendelet alkotói nem hisznek a világ nagy felméréseinek, miszerint az otthonszülés legalább olyan biztonságos, mint a kórházi. Mentik, ami menthető. Igyekeznek minél több ártatlan újszülöttet megvédeni az otthonszülés mellett döntő, tehát felelőtlen anyától és felelőtlen bábáktól. Rendszabályaikkal maximalizálják a (szükségtelen) feltételeket, így minimalizálják azokat, akik otthon szülhetnek. Aki mégis az utóbbit választja, annak fizetnie kell. Büntetésből. Vagy azért, hogy az anyagi okok is hozzájáruljanak ahhoz, hogy minél kevesebben választhassák, mert a rendelet hatására az otthonszülés nem a mindenki által választható alapellátás része, hanem „úri huncutság” lesz.

- Miért látja úgy, hogy a rendelettel akadályozzák, és nem segítik a bábák tevékenységét?

- Mert nem az otthonszülést választó családokat kellett volna rendszabályozni, hanem az otthonszülést kísérő bábák szakmáját kellett volna hivatalosan elismerni, legális kereteket biztosítani számukra. Azt állítják, hogy a rendelet több civil szervezet konszenzusaként jött létre. Ez úgy nézett ki, hogy az utóbbiak írásban, szóban, minden fórumon elmondták a véleményüket, mások pedig döntöttek. A legnagyobb hiba és a legnagyobb baj, hogy az otthonokban ezután rendeletben követelik meg a bábáktól a szülészetek kórházi protokolljainak alkalmazását. Ez voltaképp nem más, mint „a kórházi szülés otthon.” Kifejezetten veszélyes.

- Miért?

- Mert, ha a bábáknak a szülészet kórházi protokollját kell követniük, akkor kénytelenek lesznek olyan beavatkozásokat végezni, amelyek kórházi körülmények között mindennaposak. Például a kórházi protokoll szerint a méhlepénynek öt-tizenöt percen belül meg kell születnie. De ez kockázatos lehet. Esetleg a beavatkozás következtében a méhlepény egy darabja benn marad, és nagy vérzés keletkezhet. Ezt a szövődményt a kórházban, altatásban, műszeres beavatkozással elhárítják. Otthon erre nincs lehetőség. Helyette rendszerint egy órát is várakozunk a lepény problémamentes megszületésére.

- Több olyan önnel készített írást olvastam, amelyek mintha előrevetítették volna, ami 2010 októberében bekövetkezett és 2010 decemberéig tartott. Miből merített erőt előzetes letartóztatása csaknem három hónapja alatt?

- A börtönbe is begyűrűzött az a fergeteges erő, amit a kintiek képviseltek. Ahogyan a családom és az otthon szült családok összefogtak, a gyerekeim támogatták egymást és engem. Ahogyan sok idegen is hallatta a hangját, ahogy a börtön épülete előtti születésnapi köszöntőt (börtönparancsnoki engedély híján csak utólag, az internetről) hallottam. Ahogyan a hazai és nemzetközi események zajlottak, hogy az otthonszülés már nélkülem történik, a velejáró küzdelmekkel együtt, hát, a századrésze is erőt adna.

 

- Pere még nincs végérvényesen lezárva, 77 nap előzetes letartóztatás után, engedélyezték szigorított házi őrizetét. Hogyan viseli ezt a köztes állapotot?

- A 77 napnyi börtön után nagyszerű barátaim fogadtak be (az ügyészség veszélyesnek tartotta, ha hazaköltözöm, ki tudja, miért?) - fantasztikus érzés, hogy ilyen barátaim vannak! Aztán három hónap után a nagyobbik lányomhoz eresztett az ügyészség - itt meg anya, nagymama is lehetek -, ez maga a csoda. Itt ugyan szigorított házi őrizetben vagyok, ki tudja miért kaptam most ezt, úgy tűnik, egyre veszélyesebb vagyok. Naponta négyszer ellenőriznek az egyébként kedves rendőr emberek. Viszont van folyosó, ahová betéved a levegő. Láthatom a testvéremet anélkül, hogy a havi egyszeri hatvan perces beszélőről ki kellene „szórni” valamelyik másik családtagomat. Az anyukámnak nem kell fújtatnia fél órát, mikor feljön hozzám Szegedről a 86 évével és a csípőprotézisével, mert a lányom szerencsére magasföldszinten lakik. Ellentétben előző házi őrizőimmel, akik lift nélküli házban, a második emeleten laknak. És nemcsak szerdán és szombaton zuhanyozhatok, mint a börtönben, hanem amikor akarok! Nemrég, április tizedikén tartották az Otthon született gyermekek tizedik találkozóját. Igaz, nem lehettem ott, de skype-on láthattam a több száz gyönyörű gyereket. Szóval: szép az élet!

 

 

megjelent a Magyar Nemzet 2011. április 30-ai számában